tegnap a hajnali meditációm alkalmával arra lettem figyelmes, hogy időnként majdnem elszundítok (biztosan sokaknak ismerős tapasztalás az ébrenlét és az alvás közti varázs állapot). ez legutóbbi gyakorlásomkor is szerettem volna megtartani a figyelmem, ami tulajdonképpen megegyezik a foglalkozás egyik sarkalatos pontjával, viszont most azt vettem észre, hogy hol be, hol kikapcsolom a koncentrációt. a tapasztalás lényegében egy saját, egyéni, rendkívül finommechanikai, tudatos munka volt. szinte megfogható. mosolyogva gondolok rá vissza, mert még mindig tapintom!, érzem, látom ezt a "kapcsolós" élményt egy (egyelőre) meghatározhatatlan helyen magamban. korábban ezzel megegyezőt a jóga gyakorlások végi ászanában tapasztaltam és esti filmnézéskor, na de olyankor általában nem küzdök magas hatásfokon, egyszerűen csak maximális erőbedobással elalszom. mi lehet az egyik különbség az előbbi szituációk között? az egyikben megtörténik a komfortból való kimozgás, akár többször is. hogy erre van-e szükség? van. mint a késnek az élezésre (ha általános funkciója szerint akarom használni). miért? a koncentráció, a figyelem élesítéséhez bizony ki kell mozogni a komfortból (pl. az alvásból), mert másképpen nem fokozható ennek a képességnek a hatékonysága. a belső és a külső fókusz egyaránt fontos. DE az előbbi nélkül az utóbbi teljes egészébe véve kivitelezhetetlen. egy görög sztoikus filozófus hasonlóra gondolhatott ezzel a mondásával: "Először ismerd meg önmagad, aztán ennek megfelelően öltözz fel.". a belső figyelem gyakorlásával lépésről-lépésre együtt érkezhet egy valóban minőségi önismeret, ami segíthet a külső világban lévő kapcsolódásokban, kivetítődésekben. 
szóval amennyiben koncentráció fejlesztésre állítod ragyogó univerzumod, akkor rendszeres gyakorlóként én erősen ajánlom a meditációt heti szinten legaláb ötször, alkalmanként 15-30 percet. aztán_ :)

klassz programozást 

ászana: Bhakti Kutir

fotó: Berki Zita

A héten megkérdezték tőlem, hogy a jóga foglalkozáson ugye nem fogok a hátába beletaposni, kezére lépni vagy sétálgatni/állni rajta stb.. Nem. Azért nem, mert szerintem a legszebb út a jógában a minél kevesebb külső (főleg emberi erő) lehetőség igénybevétele (a lényeg a belső folyamaton van). Ehhez persze türelemre és ítélkezés mentességre lehet szükség a gyakorlótól és a tanártól egyaránt. Tapasztalom, hogy szinte bármit képes lehet megtenni a jógázó egy-egy mutatós ászana elérése érdekében, simán figyelmen kívül hagyva a mentál és a fizikál aktuális kapacitálhatóságát. Velem is előfordult már, hogy vadul belehajtogattam magam egy testhelyzetbe. Viszont a tanárom rákoppintott az orromra, én pedig bazira örültem neki, mert véletlenül észre sem vettem, hogy jól megszadiztam magam. 

Hogyan kerülhető el bárminemű szadi? Szerintem a testtudat fejlesztésével, türelemmel és ítélezés mentességgel. 

Javaslat: #neszadizz Ha teheted gyakorolj fokozatosan, kitartóan, rendszeresen mindig az edzettségi szintednek megfelelően. Garantált, hogy az eredmény nem marad el. Valamint ha így teszel, megóvhatod magad sérüléstől, fájdalomtól, mely a későbbiekben görcsössé és szomorúvá tehet.

Plussz egy megjegyzés: az órán sem kötelező ám mindent végrehajtani, amit mondanak vagy mutatnak! Mindig azt, csak úgy és annyira tedd, ahogy és ameddig számodra éppen megfelelő. Viszont az minden körülmények között jó, ha egy ászanából ugyanúgy, olyan ügyesen jössz ki, mint amilyen úton belemozogtál. Ez utóbbira (is) figyelj kérlek. 

!namaste

A jóga foglalkozások elején általában érdeklődöm a gyakorló korábbi tapasztalatairól, esetleges sérüléséről. Egyik este ugyanígy történt. Egy tizenéves megosztotta, hogy ő ököllel indult a családtagja felé, majd inkább lerohant az utcára és szétrugdosott egy oszlopot, aminek a következménye egy saját, durva lábsérülés lett. Önmagát bántotta. Vajon akkor, ott megértette a szituációkat? Talán nem. Azonban, hogy kimondja, foglalkozik a reakcióval, elkezdte felismerni és lépést tett.

A jóga világában olvasok, látok megközelítéseket. Például harcost. Kivel/Mivel a küzdés? A testtel. Szerintem ez rossz megközelítés, mert így magas hatásfokon aktivizálódhat az ego, ami totál szélsőségesen elsodorhat. Ilyenkor cél lehet a testi korlátok leküzdése, bármi áron. Erőszakkal. Mert kell az ászana. Azonnal. Akár külső ráhatással is. És akkor érkezhet a belenyomás, "belepréselés" bevonzása. Aztán jöhetnek a sérülések, a brutál fájdalmak. Utána az ehhez való hozzászokás. Majd a hasonló stílusban való oktatás: nem szem előtt tartva a gyakorló testudatosságának szintjét (önbizalom nélkül pedig elképzelhető, nem jön a jelzés: "Oktató, légyszíves, ne csináld, mert nem bírom, bazira fáj!" ) Ahol sanyargatás van, ott nincs együttműködés. Márpedig a jógában kiváló irány lehet, ha együtt, egyszerre működik az instruktor és a gyakorló, egyénileg pedig, belül az elme, a tudat, a test, a légzés.. Harmóniában. A sok finomhangolás komoly munka. A keletkezett "ön" érzetek figyelése, megismerése, megértése. Minden körülmény között a határok erőszakmentes feszegetése egy minőségibb, stabilabb fejlődési lehetőséget biztosíthat. Ezáltal alakulhat ki az alaposabb önismeret. "on the mat-off the mat", a matracon és a matracon túl egyaránt. Viszont ehhez az úthoz szükséges a türelem, a bátorság, a szeretet hármasa. 

Javaslat: mindig tedd fel magadnak a kérdést: készen állok-e. Ebben is legyél őszinte magadhoz és esetleg kérj megbízható, hiteles segítséget :-)

Namaste!